Kulákkisasszony!

– Veress Gusztáv! – hallotta saját nevét Veress elvtárs, aki riadtan indult meg az ünnepi asztal felé.
– Hé, nem a kivégzésedre hívtak! – próbálta jobb kedvre deríteni szomszédja a nagyon megviseltnek látszó haverját.
– Persze itt a pártközpontban csak a számokat látják, és a tervteljesítés lebeg a szemük előtt, a parancs, az parancs, amit végre kell hajtani minden áron! – futott át a gondolat Veress elvtárs agyán, míg kiért a pulpitushoz. A főtitkár mellére tűzte a Vörös csillag érdemrendet és a kitüntetett komoran, cammogott a helyére, míg zúgott a vastaps. – Ha elmondanám milyen áron értem ezt el, biztos nem tapsolnátok! – hajolt meg a közönség előtt félszeg mosollyal. – De én láttam ott a helyszínen a derékba tört sorsokat, a vádló tekinteteket! Persze nyugodtak lehetünk, mert annak a néhány száz kuláknak úgysem hallatszik majd messzire a hangja! El fog telni pár emberöltő és már senki sem fog emlékezni a megkeseredett öregekre, akik meghúzódtak egy-egy tanyán, és amíg bírták erővel fenntartották magukat, azután eltűntek csendesen. Úgy, ahogy a Magos Déva várából nem hallatszott ki a befalazott Kőmíves Kelemenné sírása, úgy a kisemmizett nagygazdáknak sem fogja meghallani senki a jajveszékelését. Beépítettük őket a szocializmus falába, hogy erősebb legyen! – emelte üdvözlésre kezét Veress elvtárs és miközben megtalálta a széket, ahonnan felkelt máris a háborgó lelkiismeretét csillapító rumra gondolt, amit hazafelé fog elfogyasztani a sarki kocsmában.…