5. Előadás közben szigorúan tilos hazamenni
Az óvó néni és a többi szigorú pedagógus a legtöbbünkbe már gyerekkorunkban beleverte, hogy ha nem tetszik az előadás, az csak azért van, mert szemtelen, komisz kölykök vagyunk, és ha már egyszer eljöttünk a színházba, az a minimum, hogy megtiszteljük a művészeket a jelenlétünkkel.
Tizennyolc éves kor fölött azonban már törvényileg is mi döntünk a saját sorsunkról, aminek megvan az az előnye is, hogy már senki nem kényszerít bennünket a színházban maradni. Mertvannak helyzetek, amikor igenis mindenki jobban jár, ha szakít egymással néző és előadás: nem dől össze a világ, ha távozunk a nézőtérről, ha már végleg megbizonyosodtunk róla, hogy az előadás nem nekünk való. (Persze csak abban az esetben, ha ezzel nem zavarunk meg más nézőket – egyébként várjunk inkább a szünetig.)
Sokkal rosszabbat tesz az előadásnak a belőlünk áradó görcsös ellenállás, mintha egyszerűen lelépünk. Nincs abban semmi szégyen, ha nem szeretjük mondjuk a nézők bevonására épülő színházat vagy a posztmodern formákkal való kísérletezést: ha semmiképpen nem vagyunk nyitottak a nézőpontunk megváltoztatására, inkább hagyjuk, hogy a többiek élvezzék a műsort – nélkülünk. Pláne, ha a másik alternatíva a nemtetszésünk egyre hangosabb kifejezése lenne.
Igenis csak mi vagyunk felelősek a saját döntéseinkért: nem a társulatot kell hibáztatni, ha olyat játszanak, ami nekünk nem tetszik – ha ennek ellenére még mindig a nézőtéren ülünk, az a mi döntésünk, senki másé.
6. A magas emberek velem akarnak kiszúrni
Azt már elfogadtuk, hogy a bőrszíne, a fogyatékossága, a kinézete, a betegsége miatt nem szólunk be a másiknak, mert az rasszizmus vagy egyszerűen bunkóság (hiszen az illető nem tehet róla). Mégis még mindig jellemző, hogy ha magas ember ült elénk a színházban, akkor olyan megjegyzéseket mondunk a szomszédunknak – ügyelve arra, hogy azért a szemét magas ember is jól hallja –, mintNa, hát ezt jól kifogtam, miért pont elém kell ülnie egy ilyennek?!” Hihetetlen vagy sem: egy magas ember sem döntött úgy kiskorában, hogy ha a fene fenét eszik is, égimeszelő lesz, ráadásul direkt azért, hogy ezzel a többieket idegesítse puszta szórakozásból.
7. A gyerekért mindent!
(Korábban külön cikket írtunk arról,) miért kellene nemes egyszerűséggel kitiltani a szülőket a gyerekszínházakból. Mert bár valóban fontos a csemete komfortérzete, azért még sincs minden rendben azzal, ha bábszínházban az első felvonás közepén elővesszük, szépen kicsomagoljuk, és - a nyilván éhen halni készülő - csemete kezébe nyomjuk a vajas kiflit, pláne, ha szerencsétlen nem is kért enni.
Vadászkutyaként fel-alá járni a sorok között, és jobb helyet találva kirángatni a gyereket a székéből, máshová átültetni, majd a műveletet tetszőleges alkalommal megismételni: ez kimeríti a túlaggódás fogalmát, és talán nem túlzás ezt állítani arról is, ha a kedves szülő a sor széléről időről időre diszkréten bekiabál, hogy „Minden rendben, Lacika? Gyere ki, ha nem!”.
…
