A Szegedi Móra Ferenc Múzeum viseletgyűjteményének legszebb darabjai főleg a 19. sz. végét idézik, mely korszak a város öltözködéskultúra fénypontjának is nevezhető. A céhes ipar (szűrszabó, magyar- és németszabó, kalapos stb.) a 19. sz. utolsó harmadában alakult át tisztes polgári iparrá. A polgári és ipari fejlődés akkorra tette lehetővé, hogy a palotasorokkal ékesített belváros utcáin jól és divatosan öltözött polgárok korzózhassanak, és ruházatuk minősége szabóik szaktudását dicsérje.
A Múzeum Fekete házban 2006 májusától 180 négyzetméteren időközi kiállításban mutattuk be ezt az öltözködési kultúrát és az előállító iparágakat az 1880-as évektől az 1980-as évekig. Az 595 tárgy felvonultatásával érzékeltettük, hogyan lett alig száz esztendő alatt a krinolinból miniszoknya, vagy az ékszer gyanánt több generáción keresztül öröklődő, vagyonokat érő díszmagyarból jersey öltöny. A fent említett száz évre esik a szabó szakma fejlődésének, társadalmi megbecsültségének csúcspontja is, aminek az évtizedek múlásával megfigyelhetjük fokozatos háttérbe szorulását, napjainkra már-már a megszűnés határát súrolva a konfekció térhódítása miatt.
A kiállításban a fontosabb korszakok műhelyeit rendeztük be: egyenruha szabóságot, női, férfi szabóműhelyeket, kalapos műhelyt, nem feledkezve meg a fehérnemű készítőkről, az áru és méteráru kereskedőkről, a cipészekről sem. Az enteriőr jelleggel berendezett műhelyrészletek színessé, élvezhetővé, áttekinthetővé teszik a kiállítást.
A katalógus gazdag fotóanyag melléklettel készült, összefoglalót közlünk arról, hogy egy közepes nagyságú város mennyiben volt divatkövető és hogyan alakult a szabó szakma sorsa az elmúlt évszázad társadalmi változásai során. Több mint ezer, 1911-ben és 1933-ban aktív szabó nevét közöljük, továbbá Mészáros Imre szubjektív visszaemlékezésében számos szabóról olvashatunk pár mondatos jellemzést. A kötet végén viseleti tájszótár összeállítást közlünk.
